Felelőség a helyért ahol élünk

Létezik két magyar szó, amit beszédhelyzetben gyakran összekeverünk hasonló hangzásuk miatt: helyiség és helység. Az egyszerűség kedvéért talán a legegyszerűbb úgy megkülönböztetni jelentésüket, ha példaként az első esetben egy irodára, iskolateremre, a saját nappalinkra vagy konyhánkra gondolunk, míg a második esetben egy településre, talán éppen arra a falura, városra, ahol élünk. És itt mindjárt adódik a kérdés, vajon mennyire egymástól független vagy távoli fogalom ez a kettő – a helyiségek és a helység, a kétféle, a belső és a külső tér, ahol az életünket éljük. És vajon mennyire töltjük be manapság élettel ezeket. Jó-e az a gyakorlat, hogy a két tér erősen elválik egymástól az életünkben, és a zárt falakon és kapukon belüli térből nem kimozdulva ’helyiségünk’ valóban zárt marad, nem nyílik ki a közösségre és nem vagyunk jelen a közösségben.

Valaha a ház előtt ott állt a kispad...

Mint egy kapcsolódási pont a két tér, a külső és belső világ között. Az emberek esténként kint üldögéltek és – ma azt mondanánk – interaktív játékba kezdtek: figyelték az utcán a mindennap visszatérő szereplőket, a közösség jövő-menő tagjait, mint egy folytatódó szappanoperát, és megosztották, akár a ’szereplőkkel’ is a saját véleményüket. Kik ültek, kik meg-megálltak. Cseteltek, networköltek, megosztottak, mondanánk mai szavakkal.

A helynek – hely-ségnek szerepe volt – élő ’tér-erő’? Döntések és kezdeményezések születtek. Ma a tágabb tér ahol élünk keveseknek jelent többet, mint az autóutat, ami a házhoz vezet. A kaput is az autóból nyitjuk, ki sem szállunk, csak odabent. Aztán szinte mindannyian kényelmes fotelben, magányosan bámuljuk az éppen a funkciónak megfelelő képernyőt. És lassan már nemcsak a külső tér, a helység nem jelent igazi teret a más emberekkel való kapcsolattartásban, hanem az otthonunk sem: egyikünk az egyik képernyőt bámulja, a másik egy másikat és lassan elfogy a személyes kapcsolatok térereje.

’Mi’ ennek a honlapnak az elindítói még beszélgetünk, kimegyünk sétálni az utcára, vendégeket hívunk, időt szakítunk rá, hogy a valóságos térben valóságos emberekkel ’cseteljünk’, megosszunk és szeressünk, átélve a valóságot önmagáért és önmagában.

A virtuális kapcsolódásaink csak jegyzetek egy üzenőfalon

Mert inkább találkozunk, azokkal is, akik messziről jönnek. Meghallgatjuk és igyekszünk megérteni őket, megfontoljuk gondolataikat. Érezzük, hogy az élő beszéd, a testbeszéd, a valóságos teret betöltő emberi interakció nem helyettesíthető semmilyen virtuális képpel és a firkált vagy megalkotott, de nem valóságos, nem átélt, azaz a maga nemében MINDIG valótlan hírrel.

A virtuális képnek nincs aurája legfeljebb hamis csillogása. Erre senki nincs lélekben felkészülve. Ha elragad minket, megváltozunk, bábok leszünk, manipulálhatóak és manipuláltak. ’Mi’ megelégszünk akkora ismertséggel, amekkora világot mi magunk megismerünk. Nekünk még fontos, hogy mi történik a valós térben és térrel – nem túllihegve, de felelősséget érzünk a helyért, ahol élünk – nekünk ez a Hely-ség lényege és jelentése.