Erdélyi születésű indiai táncosnő

Radzsasztánban tett utazásaim során többnyire a Langa, és Kálbéliya közösségek művészetét (zene, tánc), életmódját tanulmányozom úgy, hogy velük együtt lakom, életvitelüket követem – mondja Judit. A langa közösség zenei hagyománya különösen lenyűgözött az első pillanattól: a változatos zenei repertoár, a hangszerelés sokszínűsége, a pörgő, eleven ritmus, az énekdallamok kidolgozottsága, az előadásmód elemi ereje mind-mind azt az érzést keltette bennem, hogy megérkeztem nemcsak a népzene, de a ZENE ősforrásához.

Elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha mindez ugyanígy meglenne a magyar népzenében is... Langa zenész barátaim kértek, énekeljek, mutassam meg, milyen a magyar népdal! Énekeimre újabb, és újabb dallam-párhuzammal válaszoltak. Aztán később, előadásaink során ezekből összeállt egy egész repertoár.

Ebből a repertoárból CD-t is készítettünk, amely a Hunnia stúdió kiadásában jelent meg.

A zenei felvételek néhány jellegzetes párhuzamos vonást mutatnak be két, földrajzilag távol eső népzenei hagyományából, nevezetesen a magyar népzene erdélyi: gyimesi és moldvai csángó, valamint az észak-indiai, radzsasztáni ének-, és hangszeres zene repertoárjából

A hasonló zenei hangulatot megidéző dallamok, természetes módon illeszkednek egyik a másik után. A magyar népdalok sokszor szomorkás hangvételét jól kiegészíti a radzsaszáni népdalok vidám, elevensége.

Judit naplójából

1994-ben tálkoztam Budapesten radzsasztáni langa zenészekkel, a Musafir együttes koncertjén. Nagyon vonzott tradicionális megjelenésük: a színes öltözék, a turbán, az ékszerek, nos hát a zenéjük elemi erejű vidámsága.  Összeismerkedtünk, összebarátkoztunk. Egy gyűrűt kaptam ajándékba, és megígértem, egy napon elmegyek a falujukba. Különleges, ezüst gyűrű volt, középen nagy, kékes-szürke kővel, négy sarkánál a kőnek, lecsüngő botocskákkal, senkinek nem volt ilyen, nagy becsben tartottam, mindig a kezemen hordtam, számomra többet ért az aranynál. Évekig jöttek a levelek a langa faluból, én is rendszeresen válaszoltam. Aztán kezdett a gyűrű megkopni a levelek megritkulni, elhalványodtak az emlékek. Néhány évre rá, pontosan tizenkét év elteltével újabb langa zenész-csapat híre érkezett. Találkoztam velük. Az együttes vezetője, Nek Mohammed nagy örömmel vette a megjelenésemet, és emlékezett, hogy sokat emlegetett engem a zenész-szomszédja. Barátságunkat újabb ajándékokkal erősítettük meg.

A reptéren könnyek között váltunk el: „Itt van 10 rúpia! Amikor Indiába jössz, keress fel!” Újra megígértem, hogy elmegyek, meglátogatom őket.

Évek alatt a 10 rúpiához újabbak gyűltek, mígnem megvettem a repülő jegyet, és 2009-ben először sikerült kiutaznom Indiába.

“Hálló! Merre jársz, mikor jössz nálunk, az egész család izgatottan vár! Gyere mihamarabb, eléd jövök Dzsaipurba (Jaipur)!” – mondta a telefonba, amikor felhívtam Chennaiból (Dél-India).

Chennaiból Delhibe repültem, majd Delhiből Radzsasztánba utaztam. A Delhi-i vendégfogadó család azt mondta, nem sok az út, úgy körülbelül 4-5 óra le, Dzsaipurig, de figyelmeztettek, hogy most már későre jár, és ráadásul óév napja, nem ajánlatos egyedül, nőként nekiindulnom ennek az útnak. Nekem aztán mondhatnak! Én, aki Törökországtól Skóciáig stoppolva bejártam a fél világot: nem félek! Úgyis várnak a barátaim, megvan velük beszélve. Felültem a buszra. Letelt a négy óra, le az öt is, lassan már kezdett szürküllődni, de még mindig nem láttam város híre helyét. Vajon jó buszra ültem?- elfogott a bizonytalanság, de aztán a körülöttem ülők megerősítették, hogy: igen! Megnyugodtam, de kissé ott lapult a kétség, vajon hihetek-e az „igen”-eknek? Este későn érkezetem meg, éjfél előtt egy órával.

Óh, végre itt vagyok!- különös, pezsgő hangulat áradt, amint leszálltam a buszról, valami otthonosság-érzet fogott el.

Felhívtam az ismerősömet, akikkel egyezkedtünk, hogy várnak, de a telefonjuk azt jelezte, hogy ki vannak kapcsolva. Hirtelen csalódás, tehetetlenség érzés vett erőt rajtam.

Merre vigyük, hölgyem?- kérdezgette körülöttem a fuvarra váró riksások pénzéhes hada, és kínálták a jobbnál jobb ajánlatokat.

Hamiskásan csillogott a szemük, nem mertem bízni bennük, főleg nem, Szilveszter éjszakáján, így éjféltájban.

Nek Mohammed állta a szavát. Tizennégy órát utazott a radzsasztáni fővárosáig, Dzsaipurig, csak azért, hogy találkozhassunk, és elvihessen Barnawába, a Langák falujába.

Dzsaipúrtól Dzsodhpurig nem is történt semmi különös, egészen kényelmes buszjáratra ültünk, csak időnként vertük be a fejünket a jármű mennyezetébe, ha gödrös útszakaszon haladtunk. Amikor Dzsodhpurba megérkeztünk a buszpályaudvarra, akkor már éreztem, most igazán élménygyűjtő terepen vagyok, hasonlót moldvai utazásaimon tapasztaltam, a szocialista típusú román pályaudvarokon. Mellékhelységet kerestünk, női mosdót. Nek Mohammed rámutatott egy szürke, omladozó helységre, nem tudom, miből vette, hogy ez a „női”. Szoknyámat felhúzva lépdeltem át az elém tárulkozó akadályokat, elértem a kagylót óvatosan. Neszezés hallatszott hátulról, megfordultam: egy kövér patkány csobbant bele a törött, zománcos csésze zavaros vizébe. Sikerült kijönnöm..., nézek szét, a vezetőm sehol. Na, gondoltam magamban, itt a vége a vendégfogadásnak, most mehetek amerre látok, már két hónapja utazgatok Indiában, tudtam, mindig résen kell lennem. Vártam, és nem jött, tovább vártam, és csak nem jött. A helyi, városi emberek szemlélődve néztek. Lehet, hogy nem voltam szokványos látvány: szandálban, hosszú szoknyában, kötött pulóverben, és rövid kabátban, valamint sál a nyakamon körbe tekerve, fejemen füles, bélelt kötött sapka, mert hideg volt ilyenkor, januárban, a hajnali órákban, itt, a sivatag közelében. A hátamon turista hátizsák a vállamon moldvai csángó tarisznya lógott, a hűséges útitárs, amit moldvai asszonyok szorgos keze szőtt, font ellenállóvá, és ami már olyan sok utazást kibírt, de még soha nem hagyott cserben. Már-már kezdtem új útitervbe fogni, latolgatva: merre tovább...

Itt a friss, reggeli tea!- jelent meg Nek Mohammed széles mosollyal, gőzölgő csájjal a kezében.

Terepjárót béreltünk a következő nagyobb településig. Utunk gyönyörű sivatagi tájon vezetett: ritkás növényzet: kórók, kaktuszlevelű bokrok, vékonylevelű fák, mintás homoktenger kisebb-nagyobb dűnékkel. A fák közt elébb-elébb tevék legeltek, ették a magasból a megszáradt faleveleket. Az utak szélén tehenek, kecskék kószáltak, itt-ott egy-egy sudár termetű, pásztor is felbukkant, hosszú, lobogó fehér ruhában, kezében bottal, színes turbánnal a fején. Megálltunk egy kisebb faluban. Nek Mohammed újabb teáért ment. A helyi lakosok kíváncsian néztek, körbevettek, mintha még nem láttak volna soha ilyent. Lehet, hogy én voltam errefelé az első európai?

Ábrahám Judit honlapja: www.juditabraham.wordpress.com

Indiai dokumentumfilm Radzsasztánról, melyben Ábrahám Judit is látható: