A hely, ahol élünk – és a hely, ahol jelen vagyunk
Létezik két magyar szó, amit beszédhelyzetben gyakran összekeverünk hasonló hangzásuk miatt: helyiség és helység. Az egyszerűség kedvéért talán a legegyszerűbb úgy megkülönböztetni jelentésüket, ha példaként az első esetben egy irodára, iskolateremre, a saját nappalinkra vagy konyhánkra gondolunk, míg a második esetben egy településre, talán éppen arra a falura, városra, ahol élünk. És itt mindjárt adódik a kérdés, vajon mennyire egymástól független vagy távoli fogalom ez a kettő – a helyiségek és a helység, a kétféle, a belső és a külső tér, ahol az életünket éljük. Ma a tágabb tér, ahol élünk sokszor nem jelent többet, mint az autóutat, ami a házhoz vezet. A kaput is az autóból nyitjuk, ki sem szállunk, csak odabent. De jó-e az a gyakorlat, hogy a két tér erősen elválik egymástól az életünkben, és a zárt falakon és kapukon belüli térből nem kimozdulva ’helyiségünk’ valóban zárt marad, nem nyílik ki a közösségre és nem vagyunk jelen a közösségben?
Valaha a ház előtt állt egy pad…
..mint egy kapcsolódási pont a két tér, a külső és belső világ között. Az emberek esténként kint üldögéltek és – ma azt mondanánk – interaktív játékba kezdtek: figyelték az utcán a mindennap visszatérő szereplőket, a közösség jövő-menő tagjait, mint egy folytatásos filmet, amelyben azonban a nézők megosztották véleményüket a ‘szereplőkkel’ is. Cseteltek és networköltek, mondanánk mai szavakkal. A helynek – hely-ségnek szerepe volt – élő ’tér-erő’? Kezdeményezések és döntések születtek.
Számunkra fontos, ami a valós térben történik. Érezzük, hogy az élő beszéd, a testbeszéd és a valóságos interakció nem helyettesíthető semmilyen virtuális képpel. Felelősséget érzünk a helyért, ahol élünk – nekünk ez a ’Hely’-ség lényege és jelentése.
